Zitával a kapcsolatunk több, mint 13 éve kezdődött.
Hallottam róla sokat. Tudtam, hogy találkoznunk “kell”. Így történt. Akkoriban hetente találkoztunk. Beszélgettünk. Az aktuális történéseket segített értelmezni és igyekezett mindig az isteni úton tartani.
Az első 3 év nagyon intenzív volt. Akkoriban is meg akartuk menteni a világot, de sem mi, sem a világ nem volt erre kész. Igyekeztem jó diák lenni, de az egómnak sokszor volt jobb megoldása, jobb iránya. Amiről persze kiderült mindig, hogy nem volt helyes. De Zita mindig csak annyit mondott: tudod Helguskám, én szóltam…
Rengeteg kalandunk volt. Kapcsolódtunk az akkori spiri nagyágyúkkal, kütyüket gyártottunk, ami segít az emberiségnek, új alapokat helyeztünk le, ami új értékrendet teremtett volna…
Aztán az én életem nagyot változott és a rendszeres találkozásaink megszakadtak. Legalábbis fizikai síkon. Sosem engedte el a kezem és én egyre kevesebbszer tiltakoztam a tanításai ellen. De a materiális működésem erős volt és az egóm is, az elmém pedig rendkívül furmányos. Szóval bőven maradt ütközési felületünk. Amikor nem bírt velem, szigorú lett. Ezt nehezen viseltem, mert sokáig tartott, amíg igazán megláttam őt.
A megfelelésem, a bizonyítani akarásom el-elsodort, de amikor nagyon lecsúsztam volna az isteni útról, mindig megtartott. Kb 3 éve teljes megadásban vagyok. Az önátadás útjára léptem. Olyan időt élünk most, ahol minden eddigi tapasztalásunk, ismeretünk, mely mind az illúzión alapult, darabjaira hullik.
Amit 10 éve mondott, és mi szeretettel azt mondtuk: jól van Zita, azért nem is úgy van az… hááát úgy lett.
Éljük most is éppen. Lehullanak az álarcok, szétesett a valóság. Aki képes ezt látni és elfogadni, képes lesz önmagával találkozni és az önvalói minőségét élni.
Hálás vagyok, hogy sosem adta fel a hitet bennem, hogy képes vagyok én is megszeretni magam és megtalálni Istent.
A lelki utat egyedül járni nem lehet és én hálás vagyok, hogy vele járom. Hálás vagyok, hogy együtt járjuk…
